205104/02477 szakmai beszámoló

Hagyományaink átörökítése – Népzenei és közművelődési tábor

A Zalai Harangláb Egyesület, a Harangláb Népzenei Együttes háttérszervezete, küldetésének tartja a népzene, a népdal, a néptánc, valamint egyéb magyar hagyományok ápolását, megőrzését és továbbadását a fiatal generáció számára. Ennek  érdekében zenekarként koncerteket, fellépéseket vállalunk, egyesületként pedig  népviseleti kiállítást, kézműves és népzenei táborokat, hagyományőrző programokat szervezünk. Célunk mindezekkel a tevékenységekkel a magyar fiatalok nemzeti identitásának erősítése kulturális örökségünk megismerésén keresztül. A határon túli magyarsággal való kapcsolattartás egyesületünk életének fontos részét képezi, hiszen a Magyarország határain kívül rekedt magyarság is részese népművészeti örökségünknek. Egyesületünk fő tevékenysége a hátrányos helyzetű gyerekek táboroztatása, minőségi szórakoztatásuk biztosítása. Elérhetővé tesszük és közelebb hozzuk az emberekhez a régi magyar kultúrát és hagyományokat. A tábort szervező zenekar fő profilja a hagyományos magyar népzene autentikus bemutatása (beleértve szűkebb pátriánk, Zala megye folklórkincsének az ápolását is.

Délelőttönként felválta előadók felváltva, másfél-másfél órában általános népzenei ismeretekre tanítják a gyerekeket.Délutánonként szakmai közreműködőkként a Harangláb együttes tagjai a nap kijelölt előadójaként saját hangszerüket állítva a középpontba hangszeres ismereteket oktatnak.

Tóth Tamás napi két-két óra hangszerelméleti és népzenei képzés öt napon keresztül.

Első nap (09.15.): Schreiner Jenő – hegedű, ének.

Második nap (09.16.): Kovács Péter -brácsa, bőgő.

Harmadik nap (09.17.): Páli Tibor- koboz,

Negyedik nap (09.18.). Tóth Ugyonka Frigyes tambura.

Ötödik nap (09.19.): A tanultak bemutatása majd a Harangláb együttes és a tábor lakóinak közös zenélése.

Az idei táborban a hangsúly a népi vonósokon volt. A magyar népzenében a hegedűt általában leginkább a brácsa és a bőgő kíséri, így hárman már egy (főleg erdélyi zenét játszó) népi zenekar alapfelállását képezik, a többi hangszer (tájegységenként cimbalom, vagy még egy brácsa, még egy hegedű, stb.) ennek az alapfelállásnak a kiegészítéséül szolgál.

Az erdélyi tájegységek zenéjében legtöbbször az egyenes pallójú háromhúros brácsa a kísérőhangszer, amin egyszerűbbek az akkordok is, nem lehet egy-egy akkordot sokféleképpen, hanem csak kb. kétféleképpen lefogni, ami megkönnyíti a kezdők dolgát és hamarabb okozhat sikerélményt. Ráadásul tömörebb hangzást is nyújt, hiszen az egyenes húrláb miatt három húr szól egyszerre, míg az ívelt húrlábú klasszikus brácsán – amit a magyarországi és felvidéki tájegységek zenéiben használnak leginkább hegedűkíséretre – a négy húrból egyszerre legtöbbször két húr szólal meg egyidejűleg.

A tanítványok betekintést nyerhetnek a népi brácsakíséret alapjaiba, hogy hogyan szólhat szépen egy brácsahang kihúzott vonóval, hogyan lehet és mikor kell hangsúlyokat húzni a különböző ritmikus kíséretek megadásához. Az alapakkordok elsajátításával a tanuló képes lesz egyszerű dallamok lekísérésére.

A nagybőgőn, vagy a népi használatra átalakított csellón a tanulók megismerkedhetnek a magyar népzenében előforduló vonásnemekkel és a brácsaakkordok alaphangjait játszva megtudhatják, hogy ezek a vonások hogy alkotnak egy ritmikai, kíséretbeli, harmóniabeli egységet a brácsával összesítve.

A magyar népzene dialektusterületein, vagyis a magyar nyelvterületen többféle, területenként eltérő furulyaváltozatokat használnak. A díszes és vastag palóc furulyának más a fogásrendje is, mint a dél-dunántúlinak. A legfőbb különbség a magyarországi és erdélyi furulyák között az, hogy az erdélyi – és Moldvában is használatos – furulyáknak a fújás helyétől számítva az aljáig szűkülő furatuk van, a dunántúliaknak pedig végig ugyanakkora átmérőjű. A nyelvterületen mindenütt vannak hatlyukú furulyák – ettől „népi” a furulya a több lyukkal rendelkező klasszikus blockflőtéhez képest – de ötlyukúak is előfordultak Somogyban, illetve a Dél-Dunántúlon (Zalának is a déli részein), a Bakonyban. Ezeket a hangszereket hosszúfurulyának („hosszi furuglának”) hívjuk, hiszen hosszabb, következésképpen mélyebb tónusú, mint egy átlagos furulya. A közepesen hosszú, szintén ötlyukú moldvai furulyát viszont a kaval névvel illetjük; ennek más a skálája és a játékmódja is. A sokféle furulyaféle közül én a dél-dunántúli és az erdélyi furulyák játékmódjába tudnék némi betekintést nyújtani. Segítségemmel az érdeklődő megtanulná a hangképzés alapjait, az oktávfújást, vagy egyéb átfújást, az erdélyi furulyánál az alsó ajaknak a hangakasztó nyílásba való betételével történő hangmegerősítés módját és az így képzett vibrátó lehetőségét, valamint a furulyába való „éneklésnek”, vagyis a dünnyögésnek a technikáját. Mindezeket egyszerűen elsajátítható dunántúli ugrós- és moldvai, gyimesi táncdallamok példáján. A hangszertanulás élményét tovább fokozza, ha a tanuló saját hangszert hoz, amely lehetőleg ugyanattól a mestertől származik, mint a tanárjáé és ugyanarra a hangmagasságra van hangolva – ugyanis ez már az együttjátszás örömét is magával hozza.